Egy nehéz (demo előtti) nap éjszakája…

By 2015.03.17featured, Story

Sok olyan esemény van, ami miatt késhet egy projekt. Az ügyfél okán, a pm okán, az architect okán, a fejlesztők okán, a cég, ahol dolgozol okán… de van úgy, hogy csak egyszerűen shit happens. Nem ezen problémákról szeretnék most beszélni, és fejtegetni ezek elkerülését és megoldását… nem. Én nagyjából rájöttem arra, hogy ahány féle projekt, annyi féle probléma… Én inkább mesélnék a múlt hét csütörtökön történt demó fejlesztéséről, arról, hogy én hogyan éltem meg, így talán érthetővé válik a személyes nézőpontom, ami alapján leírtam az előbbieket.

Ezt a demót az utolsó oktatás alkalmával megtalált új kollégákkal csináltunk, szóval már emiatt is izgalmas a történet.

A fejlesztő élete nem egyszerű, ahogy erre már biztosan rájöttetek, ha nem, akkor biztosan rá fogtok. Ez egy életforma, mondhatnám, hogy lassan ideje volna kitalálnunk egy esküt magunknak, és ezt az esküt letennünk, amikor pályára lépünk, csakúgy mint az orvosok… Nekem az a meglátásom, hogy vannak kritikus szakterületek, ahol nem szabad hibáznunk, és szerény véleményem szerint egyre inkább lesznek is.

Felpörgetett standup-ok

Felpörgetett standup-ok

Nagyjából mindenki tisztában van azzal is, hogy életünk végéig tanulni fogunk: jajj annak a fejlesztőnek, aki egy kicsit is megpihen! Kb. háromszorosan kapja vissza az élettől. Így aztán elég nehéz  elválasztani a magánéletet a munkától. Mindannyian, köztük én is törekszem valamiféle egyensúlyra, néha többet dolgozom, néha kevesebbet, néha összeforr a két életem, de az igazság szerint főként dolgozni szoktam. :) És mióta családom van (nem régóta, így ezen a területen még újonc vagyok), azóta még nehezebb megtalálni az egyensúlyt. így amikor a fenti “shit happens”-re gondolok, akkor talán érezhető, hogy néha milyen helyzetben találjuk magunkat.

És még két dologról nem is beszéltünk: A hozzáállás kérdéséről, és a projektről. Kezdjük a projektről részt: A projekt egy kvázi személyes megkeresés, ahol egy másik szakterület szakértője szeretne egy informatikai rendszert, de az informatikához nem ért, így minket kér fel, hogy segítsünk neki megvalósítani az álmát. Én azt gondolom, hogy egy érdekes és nemes kezdeményes, bízom benne, hogy a mi részünkön túl: hogy elkészítettük az alkalmazást, az ügyfél eléri a céljait, és ebben segít az általunk fejlesztett rendszer. És akkor itt áttérnék a hozzáállásra: valahol ez kell, hogy legyen a közös érdek, a közös cél. Nem szabad nekünk fejlesztőknek túl üzletiesre fognunk a figurát, erre vannak megfelelő emberek, szívják ők a fogukat miatta. :) Mi koncentráljunk az ügyfélre, koncentráljuk arra, hogy közösen érjük el a célokat.

Nagyon fontosan tartom, hogy kitaláljuk mi magunk, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, mit szeretnénk személyesen elérni a szakmánkban, és hogyan. Én személy szerint ha valamit csinálok, akkor azt nem azért akarom csinálni, mert aláírtunk egy szerződést, amelyen jó borsosak az árak… nem igazán. Ez nem tud megfogni. A kreatív életet az izgalmasabbnál izgalmasabb elvégzendő feladatokkal, sok-sok kihívással lehet motiválni és megfogni. Mindig szem előtt kell tartanom az ügyfél érdekeit, ha sikeresre szeretném vinni a projektet, még akkor is, ha az ügyfél elsőre mást mond, mint ami az ő érdekét szolgálja. Ez a projekt tipikusan olyan, hogy közösen találjuk ki a dolgokat, néha az ügyfél győz meg valamiről, néha mi győzzük meg az ügyfelet másról…

Azt, hogy a demóra hogyan készülünk fel, azt már nagyjából semmi más nem befolyásolhatta, csak a hozzáállásunk. A csapatban mindannyian tudtuk, hogy éjszakázással kész lehetünk demóra, a tény kikezdhetetlen volt :), és ilyenkor a fejlesztő mondhatja, hogy lejárt a munkaidőm megyek haza, vagy ha extra juttatást kapok, akkor maradok, és még ezernyi dolgot… ám én személy szerint mégis jobban szimpatizálok az olyan csapattaggal, és az olyan gondolkodásmóddal, hogy “b.szki, ha elvállaltuk, akkor meg is csináljuk, és ha ez az ára, akkor ez az ára. Ugyanis felelősséget vállaltunk a projektért, azért hogy megcsináljuk, valahol a becsületünk is múlik a dolgon, és végsősoron: mégis mi másért lennénk itt?!”

Mozognak a taskok

Mozognak a taskok

Szerencsémre a csapat hasonlóan érezte magáénak a projektet, így nem kellett győzködnöm őket, hogy mi a helyes. :) A csapattagok főként új kollégák, akiket, a ZTH (zeroToHero program) tantermi oktatásán ismertünk meg. Az ő hozzáállásuk a demo előtti éjszakázáshoz, illetve a kitartásuk különösen szimpatikus volt. Szerda reggel még kicsit aggódtam, bevallom őszintén, a tábla túl zajos volt, sok ticket szerepelt, és nem volt egyszerű átlátni, hogy mikor fognak összeérni a dolgok. (Igen, fizikai Kanban táblát használunk. :) ) Így hát felpörgetve az eseményeket, azt gondoltam, hogy 3-4 óránként tartsunk egy szeánszt a tábla előtt, hogy ki hol tart, mivel pörögtünk, elég hatékony volt még ez a része is a “játéknak”, és elég jól haladtunk. (Persze azt mondanom sem kell, hogy azért ezen a demó előtti kritikus időszakban szegtünk meg sok szabályt a módszertant illetően, de nyílván válságkezelés kellett, és a hozzáállásunk miatt nem az adminisztrációt választottuk… mint írtam: shit happens) szóval egészen jól haladtunk napközben.

Alakul a dolog

Alakul a dolog

Épp a három órakor esedékes meeting után azonban történt egy váratlan esemény: a párom hívott telefonon, hogy van egy “kis gond” otthon és a babával, és jó lenne ha hazamennék (ezt megbeszéltük reggel, ha bármi van hívjon: nagyon helyesen, meg is tette.) Amíg elvettem a fülemtől a telefont az alábbiak másztak végig az agyamon: rajtam, mint családfőn és fejlesztőn átfutott hideg-meleg: hogyan szakadjak több felé? A család az első, a gyermekem az első, de itt is “nevelek” egy projektet éppen, a csapatnak szüksége van rám, ha már én vagyok a vezető fejlesztő, mentor, nem hagyhatom őket cserben, és ha lelépek, akkor benne van, hogy túl későn érek vissza, és a demó egy égés lesz… de végül is kit érdekel? Akárhogy is, a gyermekem az első, és ha nem mennék haza, azt sosem bocsátanám meg magamnak, a projekthez fűződő elvek feladását könnyebben meg fogom emészteni… Ahogy már írtam: “shit happens” :), és mire a telefon a zsebemben volt, mindent átgondoltam logikusan, és előadtam a többieknek, hogy kb. két órára lelépek, addig ugye meglesztek (bíztam a két órámban, és másfél óra elteltével úgy jöttem el otthonról, hogy minden rendben volt, a baba is, anya is! :) lelkiismeretesen mindent megtettem a családom felé, tehát a párom “visszaengedett” dolgozni :) )

Azt még elfelejtettem írni, hogy a csapat nagy része részmunkaidős, így ritka amikor a teljes csapat jelen van, és ez nyilván hátráltatja azt is, hogy mihamarabb összeszokjunk. Így aztán voltak is korábban félrecsúszások a fejlesztésben, de most itt voltunk, kommunikáltunk, szórtuk kifelé a bug és a feature ticketeket, a tesztelő meg szórta befelé az újabb bug ticketeket :) ahogyan az szokott lenni. :)

Hajnali 4-5 óra lehetett, amikor láttam, hogy jól állunk, elég jól ahhoz hogy folytassuk, és befejezzük demó-ra a dolgokat. Más projekten/feladaton általában ez az az időpont, amikor Péterrel állunk valamilyen erkélyen, legyen az Debrecenben vagy Pesten, egy erkély mindig van :), kezünkben kávé, és átvesszük mi hiányzik még… a beszélgetés végére Péter lelkes: “Meg lesz, kész leszünk”, én lelkes és derűlátó: “Kizárt, ennyi feladatot ennyi idő alatt… már nem!” Sajnos ez többször jött be, mint nem, így általában a válságkezelést is válságkezeléssel orvosoltuk, és még egy gondolatként: mindig van megoldás, és kiút. ;) Most viszont nem láttam jeleket, így én voltam a lelkes és Péter nem volt ott, hogy átvegye a szerepem és derűlátó legyen :))

Az ügyfél 9.30-ra jön, és kb 9.00-kor ütöttem le az utolsó billentyűt, eddigre ketten maradtunk a fejlesztők közül, ugyanis akinek nem volt jegye a demóra, őt kb. 8-kor eresztettük szélnek, mert kész lett lelkiismeretesen a feladatával, és ha már nem muszáj maradnia: inkább menjen pihenjen :) én is 9.h-ig már csak pofozgattam 1-2 dolgot. Nem lett 100%-os, innen egy validátor hiányzik, amonnan egy i18n… Tehát apróságok, a funkciók kvázi teljesre sikeredtek :) voltak még nagyravágyó terveink, hogy ha lesz idő rá, akkor megcsinálunk extrákat, csak mert úgy jobban néz ki… na ezek ott is maradtak a táblán. :D

Az ügyfél megérkezett 9.30-ra. Megmutattuk mit tettünk, és tetszett neki, nem égtünk be, nem f.sta össze magát semmi, működtek a dolgok! A meeting végén, elköszönéshez az ügyfél megköszönte a munkánkat!!, és megköszönte a lelkesedést, amit lát rajtam/rajtunk! Ez volt az a pont, ami megerősített abban, hogy igen nagy dolgot hajtottunk végre, és ebben a pillanatban nagyon büszke voltam a csapatra, és azt mondtam magamban: Kemény volt az elmúlt ~24 óra, de megérte! ezért csináltuk!

Amikor délben hazaértem ezt mondtam páromnak, miután megköszöntem a kitartását:

“Annyira jó volt az éjszaka, végre egy csapatként dolgoztunk, mindenki tudta mi a tét, mi a cél. Fogtuk magunkat: nekiestünk a feladatoknak, és elkezdtük darálni, fantasztikus élmény volt látni minket, a lelkesedést, azt, hogy mindenki beleadja azt a 110%-ot, amit ilyenkor, ilyen esetben kell, és tényleg azt hiszem, hogy most éjszaka lettünk végre igazi csapat!” – és közben persze fülig ért a szám :) (tudjátok, én az ilyen élmények miatt vagyok itt, ez többet ér mint a holmi zsíros fizetések vagy egyéb luxus. Azt hiszem, hogy sok-sok év múltán is emlékezni fogok minden ilyen átdolgozott éjszakára, és hasonló esetre :) )

Majd elég fáradtan, lelkendezve elmeséltem a fontosabb eseményeket a páromnak… aztán 1-2 óra múlva már majdnem eljutottam odáig, hogy kipihenjem a fáradalmakat, amikor megcsörrent a telefonom: egy másik ügyfél hívott… ahogy már annyiszor mondtam (ekkor természetesen csak magamban): “shit happens, ezért vagyok ott, ahol” és felvettem a telefont… :)

Záró gondolatként a csapathoz szólnék, hiszen ha már ennyit beszéltem erről az egészről, akkor 1-2 sor megilleti őket is:

Azt hiszem már megköszöntem a csapatnak a munkáját, de én ezt itt is megtenném:

Köszönöm srácok! a hozzállást, a befektetett energiát, és mindent! Nélkületek nem ment volna, szóval: Well done! ;-)